– Szia Csigusz, minek neked az az ernyő? - kérdezte Dadu, kicsit ázottan.
– Hát látod, hogy esik, te is csuromvizes vagy.
– Az igaz, de nekem nincs házam. Vagyis van, csak nem itt. Illetve itt, csak nem kint. Jaj, hát úgy nézel rám, hogy teljesen belezavarodtam.
– De te itt laksz, Dadu, pontosan tudom, hiszen én is itt lakom.
– Te is? De még sosem láttalak bent. Még uzsonnánál sem, pedig arról senki nem szeret lemaradni.
–
Úgy értem, hogy ebben a kertben lakom.
– Jó, hát azt tudom, persze, hogy itt laksz, a legtöbb csiga a világon itt lakik.
– Gyere be az ernyőm alá, már facsarni lehet a vizet a pólódból.
– Be sem férek melléd, akkora a házad. Szóval ezt nem értem, hogy itt van a házad kéznél, vagy mid van neked, akkor miért nem bújsz bele, az ernyőt meg ideadhatnád nekem.
– De Dadu, te miért nem mész be a házba inkább?
– Dehát én nem férek be a házadba.
– Nem is arra gondoltam, hanem a te házadra.
– De onnan nem látom a szivárványt.
– Én sem látom a házamból a szivárványt, azért nem megyek be.
– Uzsonnázni sem?
– Tudod mit? Együnk paradicsomot uzsonnára, ahhoz nem kell bemenni neked se, nekem se, ha beállunk falatozni a szivárvány alá, akkor meg sem ázunk.
